Olvastam egy mesét...

Olvastam egy mesét. Nagyon megérintett. Kifejezi, hogy egy szülő milyen szeretettel és önfeláldozással tudja gyermekét egy életen át szeretni. Azt hiszem, a gyermekek ezt soha nem tudják meghálálni. Nem is kell, de az Ige ide is tud egy csodálatos tanácsot adni a gyermekek számára. És mivel mindannyian vagyunk gyermekek, és leszünk vagy vagyunk szülők, szóljon az Ige nekünk is.


"Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak [azzal], hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte." Róma 13, 8 

És most a mese :
Volt egy nagy hatalmas mangófa egy család kertjében. Amikor megszületett a család kisfia, és járni tanult, sokszor kapaszkodott a mangófa törzsébe, és úgy fedezte fel a világot. Hatalmasnak, elérhetetlennek látta a fa csúcsát. Mindig arra vágyott, hogy egyszer oda felmászhasson.
Amikor nagyobbacska lett, sokat játszott kinn a fánál, és ahogy tehette, felmászott a fa ágaira. Napokat üldögélt ott fenn, és nézte a madarakat, és boldog volt, szabadnak érezte magát.
Ahogy nőtt, és erősödött, egyre feljebb jutott, és egyre többet látott a világból. Látta a messzi vidékeket, és vágy született meg a szívében, hogy oda eljuthasson.
Egyszer csak nem jött el a fához. A fa hiába várta. Évekig türelmesen kémlelte a messzeséget, hátha felbukkan a fiú.
Meg is jelent egyszer, de nagyon szomorú volt.
- Mi a baj? - kérdezte a fa - Gyere, játsszunk együtt, megvígasztallak.
- Már nem vagyok gyerek, nem játszom! - válaszolt a fiú.
- Gyere mássz fel az ágaimra! Emlékszel, milyen boldog órákat töltöttél itt fenn?
- Nem mászom már fára sem. Már más játékokat akarok. Pénzre van szükségem, hogy megvehessem őket.
- Hát pénzem az nincs - szólt a fa -, de leszedheted a mangóimat, eladod a piacon, és lesz pénzed.
Azzal a fiú leszedte a mangókat. Elvitte a piacra, és attól kezdve nem látta őt a fa. Szomorúan tekingetett a messzeségbe. Hátha meglátja őt.
Egy nap felbukkant a fiú.
- Jaj, de jó, hogy jöttél - szólt a fa - gyere, látom, gondterhelt vagy, megvígasztallak.
- Nem, nincs időm. El kell tartanom a családom. Házat kell nekik építenem. Nem tudnál segíteni? -kérdezte a fiú.
- Hát házam az nincsen, de talán ha az ágaimat levágod, abból egy csinos kis házat tudsz építeni.
- Az jó lesz! - ragyogott fel a fiú arca. És a fa, miközben fűrészelték le az ágait, boldog volt, mert örülni látta a fiút.
Ám a fiú, miután elhordta a faágakat, jó ideig nem mutatkozott. A fa azt hitte, teljesen elfelejtkezett róla a barátja, de egy napon megjelent. Nagyon kimerült volt, és fáradt.
- Mi van veled? Miért vagy ennyire kimerült? - kérdezte tőle a fa.
- Teljesen elfáradtam a sok robotolásban. Éjt nappallá téve dolgoztam. És most úgy érzem, nem bírom tovább. Ha elmehetnék hajózni a tengerre, kipihenhetném magam. Új erőre kapnék. Tudsz egy hajót adni nekem?
- Hát hajóm az nincs, de ha kivágod a törzsem, és faragsz belőle egy hajót, akkor megvalósulhat az álmod.
A fiú kivágta a nagy mangófa törzsét,és elment vele. Telt-múlt az idő, és egyszer csak megjelent a fiú öregen, összetörten, az élettől meggyötörten. A fa megijedt.
- Nincs már semmim, amit adhatnék. Már a törzsemet is kivágtad. Csak a száradó gyökereim vannak.
- Nem is kell már nekem semmi, csak hogy valahol végleg megpihenhessek - mondta a fiú.
A fa megörült: még mindig tud adni.
- Gyere, a gyökereimen megpihenhetsz, oltalmat tud adni, és jó rejtekhelyet a széltől, vihartól.
Ekkor a fiú leült a fa gyökereire, és a fa boldogan ringatta régi barátját, akiért annyi mindent megtett, most újra a közelében van.

Van, aki mindig tud adni...